|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 4 találat | lapozás: 1-4 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Szekeres Bernadett 2003. szeptember 9.Szinte minden magyar vonatkozású rendezvényen részt vesz, sokszor besegít a szervezésbe is a Temesvári Nyugati Egyetem Képzőművészeti Karának végzős hallgatója, Szekeres Bernadett.. Úgy érzi, hogy az etnikumok még mindig hátrányos helyzetben vannak, s ez nincs rendjén. Gyergyóalfaluról költöztek Temesvárra. Sajnálja, hogy eljöttek Székelyföldről, rokonai, barátai mind ott élnek. Képzőművészként otthon van náluk. Gyergyóalfaluban egy kis művészcsoport, a lelke Balázs József, állandó kiállítóterembe gyűjti össze az onnan elszármazottak munkáit. Ő is szívesen küld, ajándékoz szülőfalujának. Jólesik, hogy számon tartanak, visszacsalogatnak. - Amikor új otthont kerestek, édesanyja kikötötte, hogy csak olyan helyre megy, ahol van magyar iskola, és vannak katolikusok. Így telepedtek le a Temesvárhoz tartozó Győrödön. Magyar közösségre találtak, s a gyárvárosi magyar iskola jó szellemi műhely volt. A képzőművészeti középiskolából nem sok jóra emlékezik. Ott értette meg, mit jelent szórványban magyarnak lenni. Az egyetemen is megkeresi a székelyföldi diákokat. Jó kis magyar csoportot alakítottuak, évente a Bánsági Magyar Napokon közös kiállítást szerveznek. Rövidesen diplomás divattervező lesz. Úgy látja, hogy az egyetemen a gyakorlati képzés rendkívül hiányos. A divattervezés mellett a szeret festeni. Nem festményeket készít, hanem tárgyakat fest, azokat rendezi kompozícióba. - Okt. 6-ra készít egy kiállítást Dobolyi Tamás grafikussal. A 13 aradi vértanúval kapcsolatos gondolataikat szeretnék kifejezni. "Úgy érezzük, az aradi tizenhármak áldozatvállalása nem volt hiábavaló, hiszen újabb és újabb nemzedékek öntik formába az eszmét, amelyért a vértanúságot elszenvedték." - vallja Szekeres Bernadett. /Szekernyés Irén: "Akkor jó egy művész, ha megértik üzenetét" Szekeres Bernadett vallomása a kötődésekről és a művészetről. = Nyugati Jelen (Arad), szept. 9./2003. október 6.Takács Csaba, az RMDSZ ügyvezető elnöke kifejtette, hogy a polgári mozgalmak rászervezték saját eseményüket az RMDSZ aradi emlékezésére. "Ez a magyarságra és a helyi RMDSZ-re nézve megalázó. Nincs szükségünk hasonló politikai parazitákra. Nekünk nem a magyar-magyar, hanem a románokkal szembeni vitában kell erősnek lennünk, és abban, hogy nem alázzuk meg az aradi RMDSZ-t úgy, ahogy azt ma a szószékről és amellől próbálták megtenni. Kötve hiszem, hogy az erdélyi magyarság jövőjét olyan emberekre lehet bízni, akik hazudnak, becsapják a közösséget és megpróbálják lejáratni azokat, akik a legtöbbet tették a Szabadság-szobor visszaállításáért. Tőkés László akkor fedezte föl az aradi szobrot, amikor megtudta, hogy cirkusz van. De nekünk nem a cirkuszban van szükségünk segítségre, mi a munkához keresünk társakat" Ezzel ellentétben Tőkés László püspök úgy vélte: "Itt nem egyszerű szoborügyről van szó; nem szeretem, amikor Nastase úr érzékenységről, Markó Béla pedig a magyarok méltóságáról szól csupán. Ez a szoborháború a 89 óta tartó politikai helyzetet jeleníti meg. Amíg nem lesz áttörés a magyar kisebbségpolitikában, addig egyik zsákutcából a másikba jutunk." A Szabadság-szobor visszaállításával kapcsolatban Tőkés azt mondta: "Most már csak azt találgathatjuk, mi volt a döntő politikai szándék, amely egy ilyen előrehaladott munkát derékba tört. Nem szabad meghátrálni. Ha tudtunk 80 esztendőt várni, még tudunk várni négy-öt évet. Úgyis fölállítjuk a szobrot." Németh Zsolt elutasította a rossz kompromisszumokat és a román fél által hangoztatott érveket: "Addig nem lehet számítani a szoborcsoport fölállítására, amíg a magyar diplomácia a hivatalos román érdekeket képviseli. Néhány nappal ezelőtt a külügyminiszter úgy fogalmazott, hogy ez a szoborcsoport Nagy Magyarországnak állít emléket. Ez a nézet alapvető változás Magyarország hivatalos álláspontjában. Bízom benne, hogy ez a helyzet hamarosan megváltozik." Marosvásárhelyen az esti megemlékezés azonban sokak számára kellemetlen meglepetéssel kezdődött. A nézők jelentős része nem készült arra, hogy a színház bejáratánál 500 ezer lejes belépőjegyet kell vásárolnia. Egyesek váltottak belépőt, mások visszafordultak, mondván, pénzért nem hajlandók meghallgatni Markó Béla beszédét. Az ünnepségen az RMDSZ elnöke az elmúlt hetek leszámolt illúzióiról szólt. "A romániai magyar politikusoknak el kell gondolkozniuk azon, hogy az elmúlt 13 évet tekintve nem értékeltük-e túl az eredményeket. Az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatása, az alkotmánymódosítási törvény megszavazása és az észak-erdélyi autópálya terve valóban arról tanúskodik, hogy valami változott Romániában. A Szabadság-szobor helyzete viszont arra vall, hogy nemcsak a jelenben, hanem a múltban sem vagyunk egyenlőek" - mondta el ünnepi beszédében Markó, aki a Megbékélés parkjának kérdését megemlítve arra is kitért, hogy a román hősök szobra mellé sem szokás egy-egy magyar hősét állítani. Temesváron Klapka György honvédtábornok emléktáblájának megkoszorúzásával kezdődtek meg okt. 4-én a hagyományos október 6-i megemlékezések. Halász Ferenc történelemtanár, a Temes megyei RMDSZ elnöke szólalt fel, majd Somogyi Attila MISZSZ-elnök köszöntötte az egybegyűlteket. A Temesvári Magyar Nőszövetség rendezvénye este a Kós Károly Közösségi Központ ezúttal átadott kiállítótermében folytatódott, ahol Szekeres Bernadett és Dobolyi Tamás fiatal képzőművészeknek a negyvennyolcas forradalom ihlette alkotásaiból nyílt tárlat./Megosztott gyászünnep. = Krónika (Kolozsvár), okt. 6./2004. március 15.Március tizenötödike, a szabadság ünnepe jó alkalom arra, hogy a két város, Szeged és Temesvár összetartozását közösen szervezett művelődési rendezvényeken kifejezze – fejtette ki Szász Enikő megyei tanácsos és Kohári Nándor szegedi önkormányzati képviselő mindkét városban. Márc. 12-én két fiatal temesvári képzőművész, Dobolyi Tamás grafikáit és Szekeres Bernadette festett tárgyait Aradi 13 címmel mutatta be Szegeden. Márc. 13-án a szegediek látogattak Temesvárra, Szőke János fotóművész Ecce Homo tárlatával. Márc. 13-án az Erdélyi Kárpát Egyesület kerékpárosai bejárták a város és a környék 1848–1849-es emlékhelyeit. /Szekernyés Irén: A fiatalokban tovább él az üzenet. = Nyugati Jelen (Arad), márc. 15./2017. február 24.Úgy érzik, hazataláltakEgy művészházaspár munkáiból nyílik kiállítás Csíkdelnén szombaton 18 órától, a felújított kultúrotthon avatóünnepségén. Szekeres Bernadette és Dobolyi Tamás két kisgyerekükkel Temesvárról költöztek Delnére, az eddigi munkáikból mutatnak be válogatást. „Nyitva van a kapu, gyertek be bátran” – mondta a telefonba Bernadette, amikor arról érdeklődtünk, hogy pontosan hova is kell mennünk. Tágas udvarra hajtunk be, rajta ház, gazdasági épület. A házigazdák nagy szeretettel fogadnak, kiscsoportos és előkészítő osztályos fiacskáik kíváncsian kukucskálnak ki az egyik szobából. Mindketten a faluban levő oktatási intézményekbe járnak. Szekeres Bernadette Gyergyószentmiklóson született, Dobolyi Tamás pedig Sepsiszentgyörgyön. Bernadette divattervezést tanult, Tamás grafika szakon végzett – mindketten Temesváron. Ott ismerkedtek össze az egyetemen, és kötötték össze az életüket, és ebben a városban éltek tizennégy évet. „Amikor megismerkedtünk, mindenki mondta, jaj, két dudás egy csárdában, nem lesz így jó. Aztán számos kiállításon vettünk részt közösen. Én a színházhoz szerződtem, eleinte jelmeztervező voltam, majd díszlettervezéssel is kezdtem foglalkozni, egyre nagyobb fába vertem a fejszémet. De nem csak a temesvári színházzal, hanem még sok műhellyel dolgoztam együtt, például Székelyudvarhelyen és Gyergyószentmiklóson is. Nagyon élveztem a ruhatervezősdit, mai napig készítek magunknak ruhákat” – magyarázta Bernadette. Tamás a sepsiszentgyörgyi művészeti iskolában járt, mestere, Hervay Katalin készítette fel az egyetemi felvételire. „Akkor szerettem meg igazán a képgrafikát. Ez rézkarcokat, linometszeteket és egyéb csodás technikával készült grafikákat jelent, ilyeneket ma már kevesen készítenek, mert időigényes. Amikor bejutottam az egyetemre, ezt a vonalat próbáltam követni. Az egyetem elvégzése után, amikor munkába álltam, a képgrafikából reklámgrafika lett. Nagyon sok anyag, nagyon sok termék, sok céggel való közös együttműködés jellemezte ezt a korszakot. És akkor tizennégy év után úgy döntöttünk, hogy hazaköltözünk Székelyföldre. Minden nap azzal keltem fel, hogy mikor, hogy tudnék hazajönni. Aztán sikerült Csíkdelnére irányuljon a figyelmünk, hogy hogy – azt csak a Jóisten tudja.” A család úgy költözött Delnére, hogy – mint mondták – se rokona, se ismerősei nem voltak senkinek. Ezt megelőzően nem is tudták, hogy hol található. Bernadette legkisebbik fiúkkal volt akkor várandós, olyan házat kerestek, ahová rögtön be tudnak költözni. Itt találták meg. De nem csak házat találtak, közösséget is. „Megtaláltuk, amit kerestünk. Az itteni emberek segítőkészek, megvan, amire nekünk, művészeknek mindannyiunknak szükségünk van: hogy támogatásunk legyen. Arra volt nekünk szükségünk, hogy hazajöjjünk. Ezzel a most nyíló kiállítással a közösséget próbáljuk megszólítani” – a mutatott rá Tamás. Bernadette hozzátette, fontos, hogy közeledjenek ők is közösséghez. „Én is kíváncsi vagyok, hogy ki a szomszéd, mivel foglalkozik, és hátha őket is fogja érdekelni, hogy mi mivel foglalkozunk. Azért vagyunk kortársak, hogy egymást megismerjük és értékeljük.” Tamás egy bizonyos alkotói korszakát mutatja be a kiállításon, a képgrafikáiból látható majd válogatás, amelynek fő gerincét a Dante Isteni színjátéka nyomán készült grafikák alkotják, de friss munkákat is beválogatott a tárlat anyagába. Mint monda, a figuratív kompozíciókat szereti, azt, hogy az ember legyen a központban. Az ember és természet, Isten és ember kapcsolata foglalkoztatja. Bernadette egy-két rajzot és a nemezmunkáiból állít ki. „Az intuíciómra hagyatkozom. Amióta itt vagyunk – stabilan tavaly májustól – érzem, hogy ki tudok bontakozni. Olyan jó ez az otthonra találás, ez a hazatalálás, úgy érzem, hogy beindult bennem egy olyan tudás, amit eddig még nem tudtam kibontani. Az érzéseimre tudok hagyatkozni, és látom, hogy jó. Úgy érzem, hogy amíg városban éltem, nagyon befolyásolt az a környezet, mindig amikor valamit alkottam, sokat agyaltam rajta. Most nem, ez most megbillent. Nyilván a ráció és a logika ott kell legyen, de az intuíció, ezek a megérzések valahogy vezetnek. Kellett egy ilyen környezet, hogy átrikkant a szomszéd, hogy mennek fel az erdőre és menjünk velük. Ahogy beleszippantunk ebbe a légkörbe, a levegőbe, ez a zsongás, a madarak, a természetnek az íze, hangja, formái bennünk egy utórezgést hagynak. Temesváron, amikor egyszobás albérletben laktunk, ösvényszerű járások voltak a házban, ha valamelyikünk dolgozott. Az olajjal való festést is megkíséreltem, de rövid időn belül abbahagytam, mert nem tudtam abban a szagban aludni. Volt, hogy Tamás benzinnel mosta le a linóleumot, szóltak a szomszédok, nem tudják, mi van, de valahol egy benzintartály elszakadt. Akkoriban a barátok megkértek, hogy a gyerekeiknek farsangra készítsek jelmezt, de minden csupa anyag, cérna volt a kicsi lakásban. Itt most vannak tereink alkotni, nyáron például a csűr ilyen szempontból egy nagyszerű hely.” Kérdésünkre, hogy hogyan tekintenek rájuk a faluban, elmondták, néha vannak érdekes helyzetek. „Ha valaki alkotó ember, és nem állattartással és mezőgazdasággal foglalkozik, akkor egy picit jobban megrezzen a levegő, hogy akkor vajon mit is csinál. Nyáron mindenki kint van és dolgozik, mi vagyunk azok, akik bent ülünk a házban. Volt, hogy meg is kérdezték délben: ti még nem vagytok felkelve? Mert azt jelentette számukra, ha nem jártunk ki. De szoktak szólni, ha nem úgy hasítom a fát, ahogy »kell«, vagy a kaszát nem úgy fogom. Ellátnak jó tanácsokkal, figyelemmel kísérnek. Ezt a figyelmességet nagyon szeretem, mert nem rosszindulatból teszik, ez a falu védelme” – véli Tamás. Mivel az autójuk rendszámtáblája még temesvári, úgy vannak számon tartva, hogy az „idegenek.” Pedig Tamás szegről-végről csíki is, egyik nagymamája csíkmadarasi, nagytatája csíkszentmártoni. „De itt temesvári vagyok. Sokan úgy gondolják, hogy amit mi csinálunk, egy hóbort. Mégis elfogadják, és mi is próbáljuk elfogadtatni.” Felesége hozzátette, megtisztelő számukra, hogy őket kérték fel egy kiállítás bemutatására a felújított kultúrotthonba. Tamás még elmondta: fontosnak tartják, hogy közös hangot üssenek meg a környezetükkel. „Nem akarok egy különc lenni, aki idejött, egy nyaksálas művész. Sok lemaradásom van, mert tömbházban nőttem fel, de próbálok közmunkákon, kalákákban részt venni, hogy érezzem, ide tartozó ember vagyok. Elmentem pityókát szedni, cserepet cserélni, tehát mi is részt szeretnénk venni a falu életében. Számomra ez egy öröm, mert ez éltet engem, és abból jönnek az ihletek, az alkotások. Abból ahogy az itt élő emberek élnek. Mindenkinek megvan a maga érdekessége, ez engem életre hív alkotóként. Temesváron is lehet élni, és nem vetem meg azt, aki a nagyvárost szereti, de a mi döntésünk az volt, hogy hazajöjjünk. Most ez az álom valóra vált, kiderül a hogyantovább. Élni kell benne, a mindennapi küzdelmeket meg kell vívni. Én is szeretném, hogy legyen ebből a csűrből egy gyönyörű műterem, ahol kiállításokat, koncerteket lehet szervezni, táborokat, mert rengeteg művészbarátunk van. De ha ennek csak a töredéke valósul is meg, az már nagyon jó” – összegzett. Péter Beáta Székelyhon.ro lapozás: 1-4
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
